Ízelítő a Zabaszauruszok 2. részéből

Zabaszauruszok a sárkány

Első fejezet
Egy füstölgő sárkány

A legkisebb agyú dinoszauruszok is jól tudják, hogy Dínópia összes hegysége közül a Gyíktaréj a legmagasabb. Már a derekától a felhőkbe veszik, és az a szóbeszéd járja, hogy a csúcsa kilóg a világűrbe. Ki tudná megmondani, valóban így van-e? Legfeljebb csak a sárkányok, de a sárkányokat cseppet sem érdeklik az ilyesfajta kérdések. Ők furcsa, titokzatos jószágok, néha azonban kiábrándítóan unalmasak tudnak lenni. A Gyíktaréj gyomrában például lakik egy sárkány, akit Leiszút Feliszútnak hívnak, és az utóbbi évezredek összes telét azzal töltötte, amivel a sárkányok általában a teleiket töltik: kincsleltárt tartott. A kincsleltár abból áll, hogy amint lehullik a falevelek fele plusz egy levél, se több se kevesebb, a sárkányok rögvest azt mondják, hogy „egy”, közben pedig a karmukkal a hatalmas kupac aranyukból egy pénzérmét arrébb csúsztatnak. Mire kitavaszodik, az aranykupacuk az egyik sarokból a másikba kerül, ők pedig kimondanak egy irgalmatlanul nagy számot, például azt, hogy hatszázötvennégymilliárd-harminckétezer-kettőszázötvennyolc. Bármekkora számot is mondjanak ki tavasszal a sárkányok, mérget lehet rá venni, hogy pontosan annyi aranypénzük van, mert ezek a bestiák aranyszámolásban sohasem tévednek. És nagyon büszkék arra, hogy milyen borzalmasan gazdagok. Hát ilyen unalmasak tudnak lenni a sárkányok, és ilyen egyhangú életet élt Leiszút Feliszút, a selypítős sárkány is, míg egy tavaszi napon egy irgalmatlanul nagy szám helyett azt nem találta mondani, hogy:
– Húsz! – Aztán ezt a sárkányszemmel nézve irgalmatlanul kicsi számot elismételte még néhányszor, de mindig máshogy ejtve, például így, hogy: – Húsz?! – Meg úgy, hogy: – Húúúsz?! – Meg úgy is, hogy: – Hussssssssz?! – Végül pedig azt süvöltötte: – Aszt a hétfejű részfánfütyülősz részszárkányát neki, hová tűnt húsz aranypénszem?!
Mert a sárkányok kényelemszeretők ugyan, de attól még nem bolondok, sőt rendkívül okosak. Kincsleltár nélkül is darabra pontosan tudják, mennyi pénzük van, és irtózatosan bepipulnak, ha kiderül, hogy hiányos a kassza. Ilyenkor azt üvöltik:
– Húúúúúúú, micsoda zúúúúúúúúúúúzhatnékom támadt!
És ripityára törnek egy sziklát vagy egy vaskályhát vagy egy triceratopsz koponyát. Épp, ami a mancsuk ügyébe akad. Pontosan így tett Leiszút Feliszút is, csak mivel ő a selypítősz sárkány volt, így mondta:
– Húúúúúúú, miszoda szúúúúúúúúúúúszhatnékom támadt!
És végighúzta acélkeménységű karmait a barlangja sziklafalán. A sziklafal természetesen szikrákat vetett félelmében. Aztán azt is szokták ilyenkor csinálni a sárkányok, hogy a tüzükkel hamuvá égetnek egy köteg ősöreg pergament, vagy aranyfolyóvá olvasztanak egy halom aranypénzt, és közben azt sziszegik:
– Húúúúúúú, micsoda csúúúúúúúúúúúnya vége lesz annak a csibész tolvajnak, aki az éjjel besurrant ide és meglopott!
Leiszút Feliszút is pontosan ezt süvítette, csak kicsit másképp. Így:
– Húúúúúúú, miszoda szúúúúúúúúúúúnya vége lesz annak a szibész tolvajnak, aki asz éjjel beszurrant ide ész meglopott!
És máris irdatlan nagy levegőt vett, hogy a szemközti sziklafalba lyukat égessen a leheletével. Csakhogy ekkor olyan dolog történt vele, ami legfeljebb csak százévente egyszer: félrenyelte a levegőt. Sárkánytűz helyett pedig csak annyi jött ki a torkán, hogy:
– Ugbumhukk!
A szemközti sziklafal egyik kiálló kis kövén ugyanis egy apróbbnál is apróbb szárnyas jószág üldögélt, és szemmel láthatóan szörnyűségesen jól érezte magát.
– Elloptak tőle húsz aranyat! Ilyen elfuserált sárkányt sem látott még a világ! – kacagott.
Időbe telt, mire lecsillapodott, és csak ez után vette észre, hogy egy hegy méretű szem figyeli őt. Leiszút Feliszút ugyanis egészen a jövevény csőréhez tolta kolosszális orrát. Káró pedig – mert bizony Káró volt az, a komisz varjú – ebből a finom utalásból egyből rájöhetett, hogy nem jó ötlet kinevetni egy sárkányt, pláne nem egy meglopott és felpaprikázott sárkányt. Ő mégsem veszítette el a fejét. Gyengéden megpaskolta a fenevad füstölgő orrát, és így szólt:
– Látom, nem érted a viccet. Pedig szerencséd van, hogy éppen erre jártam, én ugyanis pontosan tudom, hogy ki a tolvaj!